Az alapítvány története

2004-ben az Úr felszólított minket:

„Engem keressetek, és éltek!” (Ám 5:4)

„Maradjatok meg a szeretetemben!” (Jn 15:9)

„Nálam nélkül semmit sem cselekedhettek!” (Jn 15:5)

„Engem, Bennem, Nálam!” Ez egy végtelenül pontos útmutatás volt számunkra. A feladat mellé ígéretet is kaptunk: „Ha bennem maradtok, és szavaim is bennetek maradnak, akkor bármit akartok, kérjetek, és megkapjátok!” (Jn 15:7)

Egy évi csendes várakozás és könyörgés után megszületett az Ígéret Tanoda. Először a lakásomon, majd egy kis irodahelyiségben foglalkoztunk a hozzánk forduló családok gyermekeivel. Azt hiszem, nem véletlenül volt sokszor Ábrahám, a hívők egyszerű atyja előttünk példaként. Az ő engedelmessége, hite, amellyel útra kelt tanulság, nem felejthető példa számunkra a mai napig. Az út kemény volt, bizonytalan, csapdákkal és veszélyekkel teli. Sok válasz nélküli kérdés, időnként félelem és zűrzavar, magányosság, sötét helyzetek, fájdalmas csalódás és árulás. Az ígéret bizony nem zárja ki az út nehézségeit! De mindennek ellenére egy percig sem éreztük, hogy elhagyott volna bennünket az Úr. Sőt, Ő vitt minket, és ez az egyetlen magyarázat arra, hogy a nehézségek, képtelenségek ellenére is előre és felfelé haladhattunk. „Mert Jézus mindig felfelé viszi az Övéit. A sötétségből a reménység felé, a bizalmatlanságból a bizalom felé, a züllésből a tisztaság felé, a gyűlöletből a szeretet felé, a zajból a csend felé, a szárazságból a forrás felé.” Így érkeztünk el a 2006-os évhez.

„Küldetésetek van!“: „Docete!” („Tanítsatok!“)

Az Ígéret Tanoda egyévi működése után, újabb egy év ima és várakozást követően létrehoztuk a Docete Keresztény Oktatásért Alapítványt. Amikor arra kap felszólítást az ember, hogy tanítson, akkor három nyilvánvaló szempontot kell figyelembe vennie. Nem mindegy, hogy mit, és nem mindegy, hogy hogyan. És persze az se mindegy, hogy kinek. A mi főtárgyunkat előírta nekünk az Úr egyértelműen, és ez: Isten Országa. A tanulás formáját is megkaptuk: elméleti és gyakorlati. Mindkettőnek egy üzenete és célja körvonalazódott előttünk: Szeretni tanítani! „Ha szeretet nincs bennem, semmi vagyok!” 1.Kor. 13

Így érkeztünk el a Forráshoz. Ezt a nevet kapta, a már új helyen induló Tanodánk.

Forrás. A víz mindig elindul valahonnan. Feltör a mélyből, csendesen előbújik a sziklák közül. A mi szemeink ezt a kezdőpontot keresték: a Forrást. Azt, ahonnan elindul a történet, amelynek mindannyian részesei lehetünk. Ahol nem a módszereken, a különbözőségeken, a formán vitatkozunk, hanem a közös kezdőpont egységében nyugodhatunk és indulhatunk neki utunknak. Arra a pontra akartuk szegezni a tekintetünket, ahol felszakadt az a bizonyos sóhaj vagy kiáltás: „Elvégeztetett!” Erre az egy szóra! Mert ami elvégeztetett, az értünk történt. Kicsikért és nagyokért, betegekért és egészségesekért.

A Forrásnál csend volt és valahogy minden olyan egyszerűnek látszott. Felfrissültünk, növekedtünk, erőt és újabb látást kaptunk a következő útszakaszra. Innen, a Forrástól könnyű az indulás, még ha meredek hegyoldalt is látunk most magunk előtt! Az első hang, amely megszólított minket, ma is ugyanazt súgja: „Docete!” „Tanítsatok!” A Tanoda azonban, ma már látjuk, nem a megoldás volt, hanem egy jel!

Most továbblépünk. Mert tudnunk kell, mindannyian úton vagyunk, tanárok, szülők, gyerekek egyaránt. „Lámpás előttem a Te igéd az én lépéseimnek” olvassuk a 118. zsoltárban. „Lámpás“, nem pedig magyarázat! Azt gondolom, nem helyes, ha azt gondoljuk, hogy valami nagy és hangzatos, látványos dolgot kell tennünk. Valójában a kötelességünket kell hűségesen és engedelmesen elvégeznünk, hogy Isten terve beteljesedhessen. Ezt azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha mindig, minden körülmények között Vele vagyunk. Az Atya, amikor kimondta: „Szeretlek Benneteket“, nem egy pillanatra szóló kijelentést tett, hanem egy szent történetet kezdett el írni velünk. Így szeretnénk mi a hivatásunkra gondolni. Mert hisszük, hogy egy szent történelmet élünk a gyerekekkel, szüleikkel, a tanárokkal és mindazokkal, akikkel Isten egybekötött minket. Tehát nem érdek, nem törvény, nem elvárások, és nem is valamiféle közös érzület, hanem a bennünk élő Szeretet az, ami összeköt minket.