Hogy mi számunkra az Akadémia? És hogy miért Akadémia? Hogy mi számunkra az ünnep?
Közösségi ünnep
Befogadó hely
Tanulás és gyógyulás
Az Akadémia szó, eredetileg egy athéni szent liget és olajfaliget neve volt az ókorban.
Az emberek itt sétálgattak, beszélgettek vagy éppen különböző művészek és szónokok nyilvános előadásait hallgatták. Az árnyas fák alatt pihentek meg, és találtak menedéket a városi hőség elől.
A teljes történetAz Akadémia
Az Akadémia szó, eredetileg egy athéni szent liget és olajfaliget neve volt az ókorban.
Az emberek itt sétálgattak, beszélgettek vagy éppen különböző művészek és szónokok nyilvános előadásait hallgatták. Az árnyas fák alatt pihentek meg, és találtak menedéket a városi hőség elől.
Szeretnénk mi is egy ilyen hely lenni. Ahol ünnep lehet, akár csak egy pillanat is.
Vagy egy mosoly, egy ölelés, egy megértett talány, egy először sikerült mozdulat. Szükségünk van arra, hogy felismerjük ezeket az ünnepi pillanatait az életünknek, és hogy gyerekeinket is rácsodálkoztassuk ezekre a rendkívüli és kegyelmi időkre. Természetesen minden alkalmat megragadunk, hogy ezeket közösségileg is megéljük, különböző színes és gazdag programok szervezésében.
Hisszük és valljuk, hogy a gyermek ajándék, és feladat egyben. De elsősorban ajándék, és csak másodsorban feladat! Mivel a gyermek elsődleges nevelője a család, nevelési elveiket tisztelve, szeretnénk segítőik, társaik lenni örömben, bánatban.
Azt mondják a bölcsek, hogy az úton két fő ellenség van: a türelmetlenség és a félelem. Ezek vihetnek leginkább félre minket is szülőket, pedagógusokat. Szükséges tehát, hogy ahhoz a Forráshoz segítsük egymást, ahol békességet, erőt, gyógyulást meríthet mindenki a mindennapokhoz.
Ezért az Akadámiánk megragad minden lehetőséget arra, hogy olyan alkalmakat, összejöveteleket, programokat szervezzen, ahová minden érdeklődőt, kapcsolódni vágyó embertársat vendégül láthat. Akár egy bensőséges csendes, gyertyafényes teadélutánon, vagy egy művészeti projekt keretén belül, esetleg egy izgalmas témáról szóló nyílt beszélgető körben.
Ezeknek az alkalmaknak időpontjáról, témájáról az „Aktuális programunk” menüpont alatt tájékozódhat.
Évindítónak pedig, szeretettel megosztom elszántabb olvasóinknak, amit a vendégszeretetről tanultam egy 8 éves tanítványomtól, akinek többek között, „szociális éretlenség” diagnózis szerepelt a papírján.
Nekem örök emlék, remélem, másoknak is áldásul lesz.
Haydn: D-dúr szimfónia, – A reggel- c. művével érkeztem hozzá „vendégségbe”
Szeretem, hogy az angol nyelvben a vendégszeretet és a kórház szavaknak (hospitality és hospital) ugyanaz az eredetük. Mindig lenyűgöz a gondolat, hogy a befogadás helye és a gyógyulás folyamata, mennyire rokonságban kellene hogy álljanak egymással.
A kis játékasztal, amely mellett az órán ültem, egyike volt a mesebeli, „terülj-terülj asztalkámnak”. Dúsan megpakolt volt játékterítékekkel és ételekkel. Az asztal körül ott ült ő, a vendégbabák és én.
A foglalkozás során valójában sosem tudom, kivel/kikkel fogok „étkezni”. Csak egyet tudok biztosan: élvezni fogom a beszélgetést!
Kis vendéglátóm, nagylelkű vendégszeretetének köszönhetően, habár idegenként ültünk le egymás mellé a többi babával, garantáltan barátként távoztunk mindannyian. A kapcsolatunk ugyanis egy nyitott ajtóval és a nagylelkűség asztalának felkínálásával kezdődött.
Végül is mindig ez a garancia arra, hogy egy áldott közösség szövete létrejöjjön, nem?
Mert (anélkül, hogy az intimitását ennek az „órának” megsérteném), mi is történt itt az asztalnál?
Nem csak a házigazdám volt vendégszeretettel felém, hanem például a mellettem ülő „baba” is felajánlotta barátságát.
Hogy mivel? Nos, azzal, hogy megosztotta velem a szívfájdalmát, én pedig azzal üdvözöltem, hogy meghallgattam őt. Az asztal túloldalán ülők időnként bekapcsolódtak a beszélgetésbe, hol az én, hol a tanítványom, hol Haydn hangján. Mindenki a saját kis történetét hozzáöltve az elhangzottakhoz. Így szőve meg gyengéd szálakból azt a színes terítőt, amelyen mindannyiunk léleknyomata felismerhetővé vált. Azoké is, akik addig „idegenek” voltak számunkra. Vagy akiket addig nem értettünk meg, és akikkel azt gondoltuk, nehéz együtt lenni… főleg egy asztal körül!
Pedig: nem hagyhatjuk el a lakomát új barátokkal, ha nem vagyunk hajlandóak idegenekkel beszélgetni!
A vendégszeretet közösséget épít, de közösséget is igényel!
A következő alkalommal azt játszottuk, hogy váratlanul toppantam be kis tanítványomhoz, egy ismerősömmel (Tilinkóval, aki történetesen egy madár báb volt) és akivel ő még nem találkozott. A jövetelem célja az volt, hogy egy kedvenc dalát kölcsönkérjem számára, mert nagyon magányos és szomorú volt. Azt gondoltam, hogy ennyi fog történni: bekopogok, köszönök, bemutatom a barátomat, elmondom, hogy miért jöttem, ő átadja a dalt, elénekeljük együtt és elbúcsúzunk egymástól.
Ehelyett a következő történt: az üdvözlés és kérés után, legnagyobb meglepetésemre, ezt mondta:
-Gyere be Bea néni, Tilinkóval együtt! Épp reggelit készítek a kislányomnak. Csinálok nektek is egy meleg teát, jó?
És mire felocsúdtam, már a kezemben is volt egy „gőzölgő” csésze.
-Nincs véletlenül nálad az a szép zene, amit a múltkor hallgattunk, reggeli közben? Mutassuk meg Tilinkónak is!
Alig tudtam a könnyeimet visszatartani.
Óh, hogy mennyire igaz az, hogy a vendégszeretet és a zene gyógyít! Nemcsak személyesen a szívünket bátorítja és köti össze, hanem a kapcsolataink, közösségeink szövetét is megerősíti. Az „idegen vagyok” érzésből a barátságig hangolja át a szívet/szíveket. Meggyógyít minket, amikor mélyen meglátnak és behívnak minket, amikor valaki helyet készít nekünk az asztalánál.
Hitem szerint a befogadás és a gyógyulás Jézus természetében rejlik. A vendégszeretet erénye pedig az egymás szeretetének eszköze.
De ami annyira fontos lecke lehet nekünk felnőtteknek (és amit olyan szépen példáz ez a kis történet is) az az, hogy a vendégszeretet gyengédsége nem csak befelé forduló (belterjes) kellene hogy legyen!
„Arról ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt” (János 13:35).
Azt hiszem, ennél gyönyörűbben és egyszerűbben be sem lehetett volna mutatni ezt, mint ahogy tette ez a diagnózisa alapján „szociálisan éretlen” kis gyermek, aki szívélyesen beengedte az ő felebarátját egy második reggelire.
Még mindig van mit tanulnunk! (Nekem legalábbis biztos.)
Ráadásul még az is lehet, hogy lesz olyan nagy tudású teológiai ismeretekkel rendelkező olvasóm is, akit most megbotránkoztatok ezzel a kisgyermektől kapott tanulságommal: nekem az evangélium valójában így kezdődik:
„Örülök, hogy itt vagy. Hoztam egy csészét. Személyesen neked. Elfogadod?”